Eric-Emmanuel Schmitt író, filozófus, filozófiatanár, színdarabszerző, zongorista, zeneszerző, színész. Az egyik legnagyobb példányszámban eladott francia szerző. Sokoldalú munkásságáról kérdeztük a frankofón hónap meghívott vendégeként. A beszélgetésre a nagy érdeklődésre való tekintettel kivételesen a Francia Intézet színháztermében került sor..
Eric-Emmanuel Schmitt „fantáziája rabszolgája”: ellepik a gondolatok, szereplői beszélni kezdenek hozzá, és a kibontakozó történet határozza meg, hogy végül regény, novella vagy színdarab születik az adott pillanatban - válaszolja az első kérdésre, hogy mi alapján választ formát mondandójához. Azt azonban mindig pontosan tudja, teszi hozzá, hogy honnan hova szeretne eljutni, illetve hogy mi lesz az első és az utolsó mondat, mely az adott könyvet meghatározza. Rögtön idéz is két példát, az elsőt az Ibrahim úr és a Korán virágaiból: „Tizenegy évesen összetörtem a malacperselyemet, és elmentem a kurvákhoz”, a másodikat pedig a Félix et la source invisible-ből: „Nem látod, hogy édesanyád meghalt”, ezzel is kihangsúlyozva, mennyire benne van az egész könyv egy első mondatban.
A felvezetésben elhangzott filozófus, filozófia tanár címekhez hozzáteszi, hogy bár doktorált filozófiából, és foglalkozott is filozófiai témákkal, soha nem tanított, és a viszonylag hamar jött siker első színdarabjának bemutatása után, végképp az írás felé fordította útját, ugyanakkor az is igaz, hogy fikcióinak nem kevés a filozófiai alapja. Részben ennek is köszönhető, hogy Láthatalan ciklus elnevezésű sorozatának (Milarepa, Oscar et la dame rose, Monsieur Ibrahim et les fleurs du Coran, L'Enfant de Noé, Le Sumo qui ne pouvait pas grossir , Les Dix Enfants que madame Ming n'a jamais eus, Madame Pylinska et le secret de Chopin, Félix et la source invisible) főszereplője minden esetben gyermek. Számára ugyanis a gyerek spontán filozófus, mert kérdez, mert meglepődik, mert a titkok cinkosa, mert tudja, hogy nem tudhat mindenről az őt körülvevő világban, pont ezért ugyanakkor alázatos is, hiszen tudja, hogy nem tudja.
A továbbiakban kérésünkre egy részletet olvasott fel Madame Pylinska et le secret de Chopin című könyvéből. Nem is felolvasott, mint inkább előadott, szereplője lengyel akcentusát remekül imitálva. Ezzel felcsillantotta dramaturgi képességeivel ötvözött színészi hajlamát is. Íróként pedig megemlítette, hogy az idézett részlet nem csupán Chopinnek adózik tisztelettel, de Cyrano de Bergerac orr monológjának is.
A kérdező (László Kinga) ezek után irodalmi játékra invitálta a szerzőt. Neveket sorolt a francia irodalomból, és első benyomásokra, rövid meghatározásokra volt kíváncsi róluk. Denis Diderot-t Schmitt szabad szellemként definiálta, Ő volt a „a szabadság tanárom”- mondta. Nem ért vele egyet, mégis példaképként tekint rá, hisz ő is nem filozófiai formában írt a filozófiáról, a szabadságot pedig mindketten kulcsfontosságúnak tartják az életben. A második név Nicolas Mathieu volt, ugyanis 2018-ban ő kapta a rangos Goncourt díjat Leurs enfants apres eux című regényéért (Actes Sud kiadó). E.E. Schmitt kedvelte a regényt, bár megjegyezte, hogy a Goncourt bizottság tagjaként ő nem rá szavazott, hanem Paul Grevillac Maitres et esclaves című könyvére, melyet előszeretettel ajánl mindenkinek. A mű a Gallimard kiadó gondozásában jelent meg. Yasmina Reza következett. Talán ez volt az egyetlen pillanat, ahol Schmitt kissé veszíteni látszott kommunikatív jókedvéből, és hangot adott értetlenségének, hogy miért hasonlítgatják őket előszeretettel össze, mintha csak mesterséges rivalizálást generálnának két sikeres kortárs szerző között. Michel Houellbecq neve zárta a sort. „Nagyon szép alkony!”- mondja róla. Ez egyben alkalmat ad neki arra, hogy kitérjen korunk általános hangulatára, melyben élünk. Szerinte manapság legtöbben a pesszimizmust táplálják, mi több, pallérozzák, ő maga ezzel szemben az optimizmus ádáz híve, amelyet szerinte újra ki kell találni! Előnybe kell részesíteni az örömöt, megelégedni azzal, amink van, és abbahagyni a folyamatos panaszkodást arról, amink nincs. Spinozát hozza fel, mint az öröm filozófusát, és Beethovent, mint az öröm zenemesterét.
Arra a kérdésre, hogy saját művei közül melyiket ajánlaná leginkább, Eric-Emmanuel Schmitt a La part de l’autre című regényét említi elsőnek, melyet a rossz természetéről való kutatásnak nevez. Meg akarta érteni, hogyan válik valaki kegyetlenné, hogyan képezte magát Hitler! Hozzátette, hogy a könyv megírása komoly pszichikai és fizikai igénybevételt jelentett számára. Másodiknak pedig a L’Évangile selon Pilate című regényét említi, s válaszában kitér saját viszonyára is a vallást illetően, megemlítve, hogy ő is átélte a –ahogyan Pascal nevezi – „tűz éjszakáját”, egy éjszakát a sivatagban, amikor megvilágosodott. Misztikusnak vallja magát, de fontosnak tartja tisztázni, hogy számára a hit nem tudás, és frappánsan, mint ahogyan az egész este alatt, úgy fogalmaz, hogy ő „egy agnosztikus hívő”
Budapest, 28 mars 2019 (Franck Mercier, traduction László Kinga)
Eric-Emmanuel Schmitt látogatását Budapestre a Centre National du Livre, a budapesti Francia Intézet, a Wallonie-Bruxelles International és a Latitudes könyvesbolt finanszírozta.
Megfigyeléseiből végül nem dokumentumregényt írt, hanem a fikciót választotta. Szerinte a regény a szereplőknek több teret biztosít. Mindemellett túl erősnek érezte volna megírni a bevándorlók történetét, úgy, ahogy ő azt megélte. Megfigyeléseit végül nem csak a regényéhez használta fel, hanem a Le Soir című napilapnak is készített belőle cikksorozatot.
