Amélie Poinssot

A november 7-ei Egy könyv Egy bor est kivételesen késéssel kezdődött azért, hogy minden résztvevő eljuthasson a könyvesboltba. A török elnök látogatása miatt ugyanis jelentős forgalomkorlátozások voltak Budapesten. A nehézségek ellenére több mint harmincan vettek részt az esten és a hozzá kapcsolódó borkóstolón.

Szik Mátyás sommelier mutatta be a magyar vörösbort, a 2017-es Inni jó-t a villányi Ipacs-Szabó pincészetből. A bor nevéhez kapcsolódóan elmesélte azt az anekdotát, hogy amikor a borász hároméves fiával megkóstoltatta ezt a bort, a kisfiú megjegyezte: inni jó. Ezzel a két szóval több generáció munkájának lényegét fogalmazta meg – vallja a borász.

 
Ezután következett Amélie Poinssot Dans la tête de Viktor Orbán (Actes Sud 2019, Orbán Viktor fejében) c. könyvének bemutatása. Amélie Poinssot-t Joel Le Pavous, Magyarországon élő, francia újságíró kérdezte.
Amélie Poinssot elmondta, hogy történelemmel foglalkozott az egyetemen, később Közép-Kelet-Európára szakosodott, azon belül is az NDK-ra, illetve hosszabb időt töltött Lengyelországban, ahol újságíróként dolgozott. Szeretett volna írni egy könyvet erről a Közép-Európáról, illetve nemzeti, regionális és európai kontextusba helyezni Orbán Viktor pályafutását és személyiségét. A történelmi és politikai megközelítés érdekelte.
Mesélt arról, hogy milyen nehézségekbe ütközött, mivel a kiadók nem mutattak érdeklődést a munkája iránt. Végül az Actes Sud kiadóval vette fel a kapcsolatot, amely éppen a „dans la tête” sorozatában Magyarországról akart megjelentetni könyvet és ehhez keresett szerzőt. Ebben sorozatban jelent meg írás Vladimir Putyinról, Recep Tayyip Erdoganról és Ferenc pápáról is.

Ezután mutatta be könyvét. Felidézte az Orbánhoz közeli emberekkel folytatott beszélgetéseket. Úgy gondolja, hogy több adu volt a kezében ahhoz, hogy rávegye őket az interjúkra: sem ő, sem a Mediapart, akinek dolgozik, nem ismertek Magyarországon, ő volt az első, aki francia nyelven akart írni Orbán Viktorról, jól ismeri Közép-Európát, élt Lengyelországban, beszél lengyelül.
A könyv megírásához szerzett információkon kívül, az interjúk során meglepte, hogy beszélgetőtársai visszatérően a magyar történelemről szóló magyarázatokkal látták el. Személyes találkozásra Orbánnal nem került sor, Amélie Poinssot szerint sokkal inkább időhiány miatt és nem azért, mert a miniszterelnök nem lett volna erre hajlandó.

Orbán Viktor pályafutásában négy irányváltó momentumot emelt ki. Az első az 1980-as évek vége, a FIDESZ megalakulása a hatalommal és a szovjet megszállással szembeni ellenállásként. A második az 1993-1994-es évekre tehető, amikor a FIDESZ első képviselőit megválasztották és meghalt Antall József miniszterelnök. Amélie Poinssot úgy véli, hogy Orbán ekkor vette számításba azt, hogy míg a liberális oldalon sokan vannak, a konzervatívoknál hiányzik a vezető. Ez vezetett a politikai irányváltáshoz. A harmadik a 2002-es választási bukáshoz köthető. Orbán nem akarta elfogadni a vereséget és mindent elkövetett annak érdekében, hogy visszatérjen a hatalomba. Ezért a FIDESZ-ből a magyar tradíciók pártja lett, Orbán kijelentette, hogy a nemzet nem lehet ellenzékben. A negyedik fontos pont a 2015-ös migrációs válság volt, amelyet a szerző szerint Orbán arra használt, hogy a magyar és európai keresztény identitás védelmezőjének mutassa magát.

Joel Le Pavous egy sor jelzőt sorolt fel Orbán Viktorra: „populista”, „szuverenista”, „szélsőséges”… Amélie Poinssot úgy véli, hogy Orbánt nem lehet egy szóval meghatározni. Mindenesetre a „populista” jelző helyett a „demagógia”, „opportunizmus”, „nacionalizmus”, „instrumentalizmus” szavakat használná inkább.

Amélie Poinssot felhívta a figyelmet arra, hogy Orbán beszédeiben 2030-ig tervez. Megemlíti azonban a legutóbbi önkormányzati választásokat, amely az ellenzéki összefogás győzelmét hozta Budapesten és a nagyobb városokban. Számára tehát minden változó még ha hangsúlyozza is, hogy Budapest nem egyenlő Magyarországgal, és hogy a vidék és a főváros közti kettősség nagyon is létező jelenség.

Budapest, 2019. november 7 (Franck Mercier, fordítás László Kinga és Tóth Ildikó)

Támogató:

Joël Le Pavous

Egy könyv egy bor estünkön ezúttal Joel le Pavous volt a vendégünk, akivel a Cosmopole kiadó gondozásában megjelent Magyarország különös szótára című könyvéről beszélgettünk. Bornak egy 2015-ös száraz Szamorodnit választottunk a tokaji Disznókő pincészetből, amelyet Szik Mátyás háromszoros Magyar Bajnok Sommelier mutatott be.
 
A kiadót a szerző kereste fel, mert ismerte a sorozatot, amelyben ez a kötet is megjelent, és arra gondolt, örömmel írna Magyarországról egy ehhez hasonló kötetet. A szócikkek listája folyamatosan változott a munkafolyamat közben, a kiadó és a szerző állandó dialógusban álltak a sorozatban elengedhetetlennek tűnő témák egyensúlyának fenntartása érdekében (történelem, klasszikus és populáris kultúra, politika, társadalmi kérdések, stb.). Így alakult ki a nagyjából 200, egyenként 800-1500 karakteres szócikk, melyek azért is változó tematikájúak és hosszúságúak, hogy megtörjék a szótárszerű monotonitást.

A szócikkek egyrészt előzetes tanulmányok és ismeretek alapján készültek (ilyen a magyar „halló” szóról vagy az 1879-es szegedi (nagy nemzetközi szolidaritást kiváltó) árvízről készült írás), másrészt személyesen tapasztalt történetekből is merítkeznek, melyekkel újságírói munkája során találkozott. Az újságírói tevékenység nem csak a témaválasztásban, hanem a stílus megtalálásában is segített, hiszen szerinte egy újságcikknek az a feladata, hogy megérttessen és közel hozzon egy bizonyos témát. Itt is ez volt a szócikkek célja.

Joel le Pavous 2013. november óta újságíró Budapesten. Először Magyarországon élő franciákkal készített interjúkat. Jelenleg a Courrier International tudósítója, a magyar sajtó figyelője. Szerinte a magyar politikai helyzet őrületes és kiapadhatatlan. További francia nyelvű médiákkal is dolgozik, többek között a Télégramme de Brest és a Le Temps című újsággal, francia és belga televíziókkal, általában politikai témakörben.

Joel Le Pavous számára a Magyarország különös szótára szakmai és magánéleti tapasztalatainak egyvelege: magyar felesége és annak családjának segítségével tanult meg magyarul, mégis -ahogy mondja- francia akcentusát soha nem sikerült elrejtenie.
Reméli, hogy sikerült érzékeltetnie könyvében, hogy milyen különleges kapcsolat fűzi az országhoz.
 
Nagyon elégedett, hogy ebben a sorozatban jelenhetett meg, és mindig meghatódik, ha meglátja a saját nevét a borítón. A könyv az eredetileg tervezetthez képest egy kis késéssel jelent meg, de végül örült neki, mert pont március 15-én, az egyik magyar nemzeti ünnepen.
Joel Le Pavous elmondta, hogy szeretné, ha a szótárnak a későbbiekben megjelenne egy újabb kiadása, amelyet újabb fejezetekkel egészítene ki: (pl. a feleségétől hallott a Megyeri híd elnevezése körüli anekdotáról: a hidat először Chuck Norris hídnak akarták nevezni, vagy a humorista Hofi Gézáról szóló másik történettel). Ehhez azonban az kell, hogy az első kiadás elérje a 3000 eladott példányszámot. Másik álma pedig, hogy a könyv magyar fordításban is megjelenjen.

Budapest, 2019 október 3. (Franck Mercier, fordítás: László Kinga)

Egy különleges könyv bemutatójának margójára

Frédéric Boyer-Serge Bloch: BIBLIA, Az ősi történetek című könyvéről Fabiny Tamás evangélikus püspök és Békési Sándor teológus beszélgetett a Latitudes könyvesboltban.

Add tovább! Ez volt a Bayard kiadó célja, amikor egy 35 részes, fejezetenként négy perces animációs sorozattal újramesélte az Ótestamentum történeteit. A vállalkozáshoz nem akárkiket választott, írónak Frédéric Boyert, rajzolónak Serge Blochot kérte fel. Frédéric Boyer 2001-ben már megmutatta, mennyire alaposan ismeri a Bibliát, akkor negyven egzegéta és tizenöt kortárs francia író bevonásával irányította azt a munkát, melynek eredményeként megszületett Franciaországban az Írók Bibliája. Az író, költő, fordító Boyer idejének jelentős részét tölti régi szövegek értelmezésével, fordításával, átadásával (ógörögül, héberül, latinul és szanszkritul is olvas – legutóbb Vergilius Georgicáját fordította újra a Gallimard kiadónak, de Szent Ágostonnak is ő a francia tolmácsolója), a fordítás, az értelmezés számára lényegi tevékenység. Hamar megfogalmazódott a szerzőkben, hogy jó lenne, ha ez a fajta történetmesélés könyv formában is megjelenne: közel kétezer illusztráció került bele, kevés, de lényegre törő szöveggel.

De milyen is ez a könyv? Olyan, ami nem egyszerűsít, hanem sűrít. Olvas, értelmez, a textust kontextusba helyezi. A mondatok poétikusak, a szöveg és a rajzok egyaránt hozzátesznek az eredeti Bibliához. Nem igazán egyházias, utakat nyit, és ez jó. A Biblia, mondjuk ki, olykor megbotránkoztat, kemény kérdéseket tesz fel, történeteinek nem kell kizárólag az egyház falai között maradnia” – tette még hozzá, és példaként említette Ábrahámot, aki mindenre kész, hogy mentse az irháját. A könyv végén szereplő „Olvasnivalók” fejezet mindemellett segít ezeknek a történeteknek az értelmezésében. Nagyon átgondolt, igényes teológia áll mögötte.

A gondolatsorok, a magyarázatok nagyon szépek, általában az egész szövegre jellemző a „humilitas”. A történetek, akárcsak a képek, jelzésszerűek maradnak. Csodálatos összhangban áll a kettő, olyannyira, hogy szinte el sem lehet dönteni, melyik született előbb. A rajzok önálló életre kelnek, és Serge Blochnak még a szinte lehetetlen is sikerült: a Zsoltárok könyvét képtelenség illusztrálni, ő mégis megtalálta a módját.

Beszélgetésre hív ez a könyv. Le lehet ülni vele, és meg lehet kérdezni egy gyerektől: na, mit látsz a képen? És a képek nagyon kifejezőek. Humorosak. Nagyon erős a képi humor, akárcsak a szövegé. Ahogy Noé ezen a képen a strigulákat húzza, maivá teszi a történetet. Közel hozza. Vagy az a kép, amikor Jerikó falai leomlanak.

   

A fejezetek címei pedig olyan frappánsak, hogy az embernek kedve lenne azonnal prédikációt mondani róla (jegyzi meg Fabiny Tamás):  Jákob harca, avagy kézitusa Istennel­,  Jób, avagy a botrányos ártatlanság… nagyszerű címek, nagyszerű fordításban (a könyvet Pacskovszky Zsolt fordította).
Nagyon átgondolt, igényes teológia húzódik meg a könyv mögött. Telitalálat, hogy a történet a babiloni fogsággal kezdődik. Majd így folytatódik:
Hogyan kezdődött minden, nem tudjuk meg soha
De beszélni tudunk És a szóval kezdődik minden
 
A Biblia üzenete, hogy a szöveg volt először. Paul Ricoeur mondja valahol, hogy a szöveg a Biblia hajnala. Már a könyv elején felhívják a figyelmet a betű jelentőségére, ahogy a Biblia betűi egyenként kitöltenek egy-egy oldalt. Ez ószövetségi gondolkodásmódra utal.
Hogyan kezdődődött minden, nem tudjuk meg soha
Nagyon őszinte gondolat. A szerkezetet tekintve pedig a 10 parancsolatot pontosan a könyv közepén találjuk. De nem ijesztő itt ez a két kőtábla. Azt mutatja meg, hogy a tíz parancsolat nem csak a büntetés, hanem a szabadság felől is értelmezhető. A szabadsággal pedig együtt kapjuk a felelősséget is.
A befejező mondatok is gyönyörűek:
Nincs más megoldás, mint a megbocsájtás.
Őrizd meg végsőkig a könyvet. Sokan fogják olvasni. A könyv ideje a megértés ideje.

Eddig úgy szólt a mondás, hogy por az ember, és porba tér vissza.
A remény és a megbocsátás teszi, hogy nem marad meg pornak.
 
Olyan volt ez a szerda esti könyvbemutató, mint maga a könyv: könnyed, de nagyon is tartalmas. A 2016-os párizsi könyvbemutatón Philippe Bordeyne, a párizsi katolikus Intézet rektora a következőképpen fogalmazott: „fiatal olvasókkal, diákokkal én azt vizsgálnám, hogy e mögött az egyszerűség mögött mekkora munka van. A munka pedig munkára hív, és én sokat tanultam.”

2019. szeptember 25.
(László Kinga)
 

Jean-Pierre Pécau

A 2019. május 9-i estet a Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál alkalmából szerveztük. A könyvesbolt Jean-Pierre Pécaut francia képregényszerzőt fogadta.
A szerző eredetileg (a legenda szerint- jegyzi meg viccesen Jean-Pierre Pécau) történelemtanár volt és a szerepjátékokon keresztül jutott el a képregényekig. Játékmester és szerepjáték kitalálóként egy rajzoló kereste meg, akit érdekeltek a munkái és így adták ki egy forgatókönyvét.
Az estre Pécau három képregényének rajzolója, Farkas Lajos is eljött: kettő a Jour J sorozatból (La ballade des pendus et Le dieu vert) és egy a L’homme de l’année sorozatból (1440 : l'homme qui arrêta Barbe Bleue).

A két sorozat teljesen más koncepción alapul. A Pour L’Homme de l’année sorozatnál Pécau, amennyire csak tudta, a történelmi tényekre alapozva formálta meg a főszereplőt. A Fred Blanchard sorozat igazgatója választotta a témákat. A Jour J esetében képzelőerejét és fantáziáját szabadon engedhette, mivel ezek kitalált történetek. Egy eseményből kiindulva, azt fejtegeti, hogy mi történhetett volna, ha a dolgok más irányba mozdulnak el.
 

Az est érdekességét az adta, hogy a szerző és a rajzoló élőben most találkozott először egymással. A két alkotó egy fordító közreműködésével és az interneten keresztül tartotta a kapcsolatot. Jean-Pierre Pécau hangsúlyozta, hogy az új technológiáknak köszönhetően rengeteget változott az alkotási folyamat a kilencedik művészeti ágban! Farkas Lajos itt elmondta, hogy mennyire hiányzott neki a közvetlen kommunikáció (miután megkapta a forgatókönyvet, szívesen elbeszélgetett volna a szerzővel néhány részről). Mindezek ellenére azt is hangsúlyozta, hogy az internet nemcsak a kommunikációban volt nélkülözhetetlen számára, hanem arra is használta, hogy rajzaihoz minél több információt összegyűjtsön a korszakról, a helyekről és az épületekről. Így elkerülte a több órás könyvtári kutatómunkát.


A szereplők megjelenítéséhez Farkas Lajos fotókat kapott arról, hogy a szerző hogy képzeli el Jeanne d’Arc figuráját. Néha saját környezetéből is inspirálódott, például Villon alakját a La ballade des pendus-ból két közeli hozzátartozójáról mintázta. Farkas Lajos azt is elmesélte, hogy csak fekete-fehérben rajzolt, átlagban hetente egy oldallal készült el. Mivel ezek építészeti szempontból fontos elemeket tartalmaznak, elkészítésük sok időt vett igénybe. A színezés és a szövegbuborékok valaki másnak a munkái. Tehát egy sokszereplős, hosszú munkafolyamatról beszélünk, amelyben a közreműködők egymástól távol vannak. Jean-Pierre Pécau éreztette, hogy a nyugati kiadók részben anyagi megfontolásból választanak kelet-európai illusztrátorokat.
Az est egy borkóstolóval indult, egy 2015-ös évjáratú Vylyan Ördög vörösborral. Bevezetőjében és a bor bemutatásában Flora Dubosc elmondta, hogy a borválasztás egy kikacsintás az 1440: l’homme qui arreta Barbe Bleu vád alá vont szereplőjére: a diable szó magyarul ördögöt jelent. Ez Gilles de Rais-ra pontosan illik: Kékszakállnak nevezték, letartóztatták, gyerekek elrablása, bántalmazása és megölése miatt pedig el is ítélték.

Budapest, 2019. május 9. (Franck Mercier, fordítás Tóth Ildikó és László Kinga)

Az est támogatói: Centre National du Livre és a Budapesti Francia Intézet

Kis Könyves Éj 2019

Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál kísérőrendezvénye a Kis Könyves Éj, amelyet magyarországi független könyvesboltok szerveznek. Az április 23-hoz legközelebbi pénteken tartják, amely az UNESCO kezdeményezésére Shakespeare és Cervantes halálának tiszteletére a Könyv és a Szerzői Jogok Világnapja. Ez a dátum Sárkányölő Szent György ünnepe is (Sant Jordi katalánul) és egy régi tradíciót követve Katalóniában ez a nap hatalmas rózsa és könyv ünnep: így volt ez Latitudes Könyvesboltban is, a megvásárolt könyv mellé egy szál rózsát kaptak az olvasók.
Ezen az estén két elsőkönyves szerző mutatkozott be, Sarah Manigne (francia) és Emmanuel Régniez (belga), valamint vendégül láttuk Jean-Christophe Rufin-t, a Francia Akadémia tagját.


Az est első felében Flora Dubosc, a könyvesbolt tulajdonosa és Stéphane Carlier, az ELTE oktatója beszélgetett Sarah Manigne-nal és Emmanuel Régniez-vel. A két szerző felidézte regényeik, a l’Atelier (A műhely) és a Notre château (A mi várunk) kiadásának történetét. Sarah Manigne egyszerűen postán küldte el, s miután több kiadó visszautasította, a Mercure de France vette fel vele a kapcsolatot. Emmanuel Régniez emailben jelentkezett a kiadónál és három nap múlva már fel is hívták. Sarah Manigne-tól a kiadó szinte alig kért változtatást a szövegben, Emmanuel Régniez és kiadója között valódi erőpróba zajlott: míg ez utóbbi hosszú fejezeteket akart töröltetni, a szerző meg akarta azokat tartani: végül Régniez eleget tett a kiadó kérésének. Komoly munka volt a szöveg tördelése is, mondatokat kellett hozzáadni, hogy elkerüljék, hogy egy oldalon csak egy-egy mondat árválkodjon…


Mindkét könyv egyes szám első személyben íródott, önéletrajzi motivációk nélkül. Mindketten úgy érezték, hogy az „én” narratív könnyebbséget jelent, Emmanuel Régniez még hozzátette, hogy így próbált belehelyezkedni abba, mi zajlik egy széthullóban levő személy fejében. A gótikus regény- struktúrát választotta, ő a szerzője a Le Quartanier kiadónál megjelent ABC du gothique c. könyvnek is: miután megvolt előre a terve, tudott azzal foglalkozni, ami igazából érdekli és szórakoztatja: a szavakkal játszva írni. A regény végét egy barátja javaslatára változtatta meg, aki az első változatot túl egyértelműnek találta.
Emmanuel Régniez azt is elmesélte, hogy a regény befejezésekor véletlenül rábukkant egy fotósorozatra, amelyet egy festő használt a képeihez! Rögtön tudta, hogy ezeknek a fényképeknek mindenképp be kell kerülniük a könyvbe: a fotókon szerepelő emberekben két regényalakját, Octave-ot és Vera-t látta. Azonban azt is hozzáteszi, hogy azért választotta, hogy a fotók is benne legyenek a könyvben, hogy az olvasó egyfelől lássa, hogy ő milyennek képzeli el a testvérpárt, de egyben össze is keverje a szálakat… Sarah Manigne próbált egy írástervet tartani, de saját bevallása szerint ez nem sikerült, az elmesélt történet magával ragadta. Pl. az eredeti elképzelése szerint Odile, a regény hősnője nem kezdett el festeni.
A beszélgetés zárásaképpen a két szerzőt kedvenc könyveikről kérdezték: miután elmesélte, hogy mekkora hatással volt rá  az osztrák Thomas Bernhard (Extinction, Des arbres à abattre…) és kortársai, Emmanuel Régniez megemlítette, hogy érdekli a magyar irodalom és Szentkuthy Miklós Szent Orpheus breviáriumát nevezte meg. Sarah Manigne az angol irodalmat kedveli, Joyce Carol Oates Marilyn Monroe életéről szóló Blonde c. könyvét emelte ki.

Az est második felében Jean-Christophe Rufin három könyvét idéztük fel.

Először a Vad tengereken című, Benyovszky Móric életét bemutató könyvről volt szó, akit a szerző a XVIII. század egyik legnagyobb alakjának tart. Vele kapcsolatban régóta felmerül a hitelesség problémája, a források, főleg a Benyovszky Móric gróf életrajza, saját emlékiratai és útleírásai” című saját kezűleg írt emlékiratok kapcsán. Jean-Christophe Rufin említést tesz arról, hogy Benyovszky grófot a XIX. században megrágalmazták, azonban a különböző nemzetiségű történészek (magyar, szlovák, lengyel, orosz ...) munkájának köszönhetően sikerült életének több epizódját is igazolni, rehabilitálása folyamatban van. Ha Jean-Christophe Rufin meg akarja ismertetni az olvasókkal ennek a kivételes embernek a történetét, nem szabad csak a tényekre szorítkoznia, regényírói tehetségét is használnia kell.  Az író megengedheti magának a történelmi tények elferdítését, erre egy beszédes példát hozott fel: Aphanasie személyét két nőalakból gyúrta össze, a gróf magyar feleségéből és egy bizonyos Aphanasie-ból, akit Benyovszky vándorlásai során ismert meg!
A beszélgetést a Gallimard kiadónál megjelent Les sept mariages d’Edgar et de Ludmilla c. könyvvel folytattuk. Ennek a regénynek a megírásához Jean-Christophe Rufin egy megtörtént eseményből indul ki, ez Dominqiue Lapierre és a fotográfus Jean-Pierre Pedrazzini 1956-os oroszországi utazása. Pedrazzini néhány hónappal később az 1956-os budapesti forradalomban vesztette életét. Jean-Christophe Rufin elmondta, mennyire nagy hatással volt rá Dominique Lapierre könyve, az Il était une fois L’URSS és Pedrazzini fotói. A történet, amelyet Rufin megírt, nemcsak egy 50 évig tartó szerelem története, hanem egy korszaké is, a XX. század második feléé.
Az estét a Le suspendu de Conakry című könyvvel zártuk. Jean-Christophe Rufin bevallotta, hogy ezt a művet a saját szórakoztatására is írta és először álnéven akarta megjelentetni.  A regény egy kisebb nyomozás története, amely során újraélhette nagyköveti munkája során szerzett emlékeit. A felügyelő személyét egy munkatársa ihlette, akivel Rufin sok időt töltött utazásai során, és akinek mesterkedései egy következő részben, 2019 októberében a Flammarion kiadónál megjelenő Aurel et la piscine verte című könyvben folytatódnak!

 
Budapest, 2019. április 26. (Franck Mercier, fordítás Tóth Ildikó)

Az est támogatói: Centre National du Livre, Budapesti Francia Intézet, Wallonie-Bruxelles International

Eric-Emmanuel Schmitt

Eric-Emmanuel Schmitt író, filozófus, filozófiatanár, színdarabszerző, zongorista, zeneszerző, színész. Az egyik legnagyobb példányszámban eladott francia szerző. Sokoldalú munkásságáról kérdeztük a frankofón hónap meghívott vendégeként. A beszélgetésre a nagy érdeklődésre való tekintettel kivételesen a Francia Intézet színháztermében került sor..
 
Eric-Emmanuel Schmitt „fantáziája rabszolgája”: ellepik a gondolatok, szereplői beszélni kezdenek hozzá, és a kibontakozó történet határozza meg, hogy végül regény, novella vagy színdarab születik az adott pillanatban - válaszolja az első kérdésre, hogy mi alapján választ formát mondandójához. Azt azonban mindig pontosan tudja, teszi hozzá, hogy honnan hova szeretne eljutni, illetve hogy mi lesz az első és az utolsó mondat, mely az adott könyvet meghatározza. Rögtön idéz is két példát, az elsőt az Ibrahim úr és a Korán virágaiból: „Tizenegy évesen összetörtem a malacperselyemet, és elmentem a kurvákhoz”, a másodikat pedig a Félix et la source invisible-ből: „Nem látod, hogy édesanyád meghalt”, ezzel is kihangsúlyozva, mennyire benne van az egész könyv egy első mondatban.


A felvezetésben elhangzott filozófus, filozófia tanár címekhez hozzáteszi, hogy bár doktorált filozófiából, és foglalkozott is filozófiai témákkal, soha nem tanított, és a viszonylag hamar jött siker első színdarabjának bemutatása után, végképp az írás felé fordította útját, ugyanakkor az is igaz, hogy fikcióinak nem kevés a filozófiai alapja. Részben ennek is köszönhető, hogy Láthatalan ciklus elnevezésű sorozatának (Milarepa, Oscar et la dame rose, Monsieur Ibrahim et les fleurs du Coran, L'Enfant de Noé, Le Sumo qui ne pouvait pas grossir , Les Dix Enfants que madame Ming n'a jamais eus, Madame Pylinska et le secret de Chopin, Félix et la source invisible) főszereplője minden esetben gyermek. Számára ugyanis a gyerek spontán filozófus, mert kérdez, mert meglepődik, mert a titkok cinkosa, mert tudja, hogy nem tudhat mindenről az őt körülvevő világban, pont ezért ugyanakkor alázatos is, hiszen tudja, hogy nem tudja.

A továbbiakban kérésünkre egy részletet olvasott fel Madame Pylinska et le secret de Chopin című könyvéből. Nem is felolvasott, mint inkább előadott, szereplője lengyel akcentusát remekül imitálva. Ezzel felcsillantotta dramaturgi képességeivel ötvözött színészi hajlamát is. Íróként pedig megemlítette, hogy az idézett részlet nem csupán Chopinnek adózik tisztelettel, de Cyrano de Bergerac orr monológjának is.

A kérdező (László Kinga) ezek után irodalmi játékra invitálta a szerzőt. Neveket sorolt a francia irodalomból, és első benyomásokra, rövid meghatározásokra volt kíváncsi róluk. Denis Diderot-t Schmitt szabad szellemként definiálta, Ő volt a „a szabadság tanárom”- mondta. Nem ért vele egyet, mégis példaképként tekint rá, hisz ő is nem filozófiai formában írt a filozófiáról, a szabadságot pedig mindketten kulcsfontosságúnak tartják az életben. A második név Nicolas Mathieu volt, ugyanis 2018-ban ő kapta a rangos Goncourt díjat Leurs enfants apres eux című regényéért (Actes Sud kiadó). E.E. Schmitt kedvelte a regényt, bár megjegyezte, hogy a Goncourt bizottság tagjaként ő nem rá szavazott, hanem Paul Grevillac Maitres et esclaves című könyvére, melyet előszeretettel ajánl mindenkinek. A mű a Gallimard kiadó gondozásában jelent meg. Yasmina Reza következett. Talán ez volt az egyetlen pillanat, ahol Schmitt kissé veszíteni látszott kommunikatív jókedvéből, és hangot adott értetlenségének, hogy miért hasonlítgatják őket előszeretettel össze, mintha csak mesterséges rivalizálást generálnának két sikeres kortárs szerző között. Michel Houellbecq neve zárta a sort. „Nagyon szép alkony!”- mondja róla. Ez egyben alkalmat ad neki arra, hogy kitérjen korunk általános hangulatára, melyben élünk. Szerinte manapság legtöbben a pesszimizmust táplálják, mi több, pallérozzák, ő maga ezzel szemben az optimizmus ádáz híve, amelyet szerinte újra ki kell találni! Előnybe kell részesíteni az örömöt, megelégedni azzal, amink van, és abbahagyni a folyamatos panaszkodást arról, amink nincs. Spinozát hozza fel, mint az öröm filozófusát, és Beethovent, mint az öröm zenemesterét.

Arra a kérdésre, hogy saját művei közül melyiket ajánlaná leginkább, Eric-Emmanuel Schmitt a La part de l’autre című regényét említi elsőnek, melyet a rossz természetéről való kutatásnak nevez. Meg akarta érteni, hogyan válik valaki kegyetlenné, hogyan képezte magát Hitler! Hozzátette, hogy a könyv megírása komoly pszichikai és fizikai igénybevételt jelentett számára. Másodiknak pedig a L’Évangile selon Pilate című regényét említi, s válaszában kitér saját viszonyára is a vallást illetően, megemlítve, hogy ő is átélte a –ahogyan Pascal nevezi – „tűz éjszakáját”, egy éjszakát a sivatagban, amikor megvilágosodott. Misztikusnak vallja magát, de fontosnak tartja tisztázni, hogy számára a hit nem tudás, és frappánsan, mint ahogyan az egész este alatt, úgy fogalmaz, hogy ő „egy agnosztikus hívő”
 
Budapest, 2019. március 28. (Franck Mercier, fordítás László Kinga)
 

Eric-Emmanuel Schmitt látogatását Budapestre a Centre National du Livre, a budapesti Francia Intézet, a Wallonie-Bruxelles International és a Latitudes könyvesbolt finanszírozta.

Irodalmi est Geneviève Damas-al

2019. március 5-én, kedden Egy Könyv – Egy bor estünk vendége Geneviève Damas belga szerzőnő, színésznő, rendező volt a Wallonie-Bruxelles International szervezésében. Geneviève Damas legutóbbi regényéről, a Patricia-ról beszélt, amely a Gallimard kiadónál jelent meg 2017-ben. Az esthez egy 2015-ös évjáratú Shiraz bort választottunk a Fekete Borpincéből. A beszélgetést a Latitudes könyvesbolt tulajdonosa, Flora Dubosc vezette.
 
Regénye kapcsán Geneviève Damas először is azt az érzelmi megrázkódtatást mesélte el, amelyet egy általa erősen jobboldalinak tartott belga kormánytag bevándorlókkal kapcsolatos beszéde váltott ki, pedig szerinte a belga lakosság nagy része kiállt a bevándorlók mellett. Ő maga két kongói kiskorút fogadott be rövid időre, ami nagyon szép, de egyben nagyon kemény tapasztalat is volt számára.
 
A Cinq continents de la Francophonie díjnak köszönhetően, melyet első regényéért, a Si tu passes la rivière c. könyvért kapott, lehetősége volt elutazni Afrikába és Haitire. A regény ötlete az utazás után született meg 2013-ban. Hangsúlyozta, hogy mennyire megrázó volt számára, hogy míg a belgiumi és a nyugati közbeszédben folyamatosan panaszkodnak és elégedetlenkednek, addig az utazásai során felfedezett országok helyzetét össze sem lehet hasonlítani az itteni viszonyokkal. Regényében azt vizsgálja, hogy alakítja át a bevándorlás a nyugati életet. Egy belga, katolikus szakszervezet segítségével találkozhatott és beszélgethetett három olyan bevándorlóval, akik papírok nélkül dolgoztak, és akik közül ketten emberkereskedők áldozatai voltak. Kiadója kérésére folytatta a kutatást: elutazott a regénye középpontjául szolgáló két átkelőhelyre: Niagara Falls-ba és Lampedusa-ra.

 

                               
Egy régi tanára tanácsára a leuveni jogi egyetemről, ahol az utolsó félévben a bevándorlók jogait tanulmányozta, Kanadában felkeresett egy független ENSZ szóvivőt. Niagarában interjút készített egy határőrrel, aki az Egyesült Államok és Kanada közötti  természetes határ stratégiai szerepéről beszélt, ahol nap mint nap illegális bevándorlók lépik át a határt. 2015-ben Lampedusára ment, ahol valóságos sokként érte a menekülteket befogadó központok világával való szembesülés, egyfelől a bevándorlók nyomorúságos életkörülményei (júniusban, az egy hónap alatt, amíg ő ott tartózkodott, naponta 1200 ember érkezett a 380 férőhelyes táborba), másfelől az olasz rendőrök embersége, akiket érzelmileg is megérint a menekült családok helyzete.

Megfigyeléseiből végül nem dokumentumregényt írt, hanem a fikciót választotta. Szerinte a regény a szereplőknek több teret biztosít. Mindemellett túl erősnek érezte volna megírni a bevándorlók történetét, úgy, ahogy ő azt megélte. Megfigyeléseit végül nem csak a regényéhez használta fel, hanem a Le Soir című napilapnak is készített belőle cikksorozatot.
 
Geneviève Damas regénye helyszínéül inkább Franciaországot mint  Belgiumot választotta, mivel a két országban a helyzet és a törvényi háttér nagyon hasonló. Következő könyve, a Bluebird 2019. május 2-án jelenik meg a Gallimard kiadónál. Főhőse egy 16 és fél éves lány, aki későn jön rá, hogy terhes lett. A történet Belgiumban játszódik, mivel ebben a tárgyban a két ország törvénykezése eltérő. A Franciaországban játszódó regényeivel megpróbál egyrészt megfelelő távolságot teremteni, másrészt megpróbálja megtörni az önéletrajziság képét. Ezen felül a Belgium/Kongó kérdés ma is nagyon aktuális. Geneviève Damas Kongóról, mint korábbi belga gyarmatról és annak kifosztásáról beszélt, valamint arról a tényről, hogy Belgium a Kongóban kitermelt urániumot adta el az Amerikai Egyesült Államoknak, amelyet az atombomba készítéséhez használtak fel. Az 5 milliárd dollárból, amit Belgium ezért kapott, sikerült a II. világháború után újjáépíteniük az országot. Szerinte az író feladata a tanúságtétel; meg szeretné mutatni, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint ahogy elképzeljük vagy elmeséljük. Az író feladata, hogy emberi arccal ruházzon fel egy társadalmi problémát, ebben az esetben a bevándorlók problémáját.
 
Budapest, 2019. március (Franck Mercier)

Találkozó Laetitia Colombanival

2018. október 18-án Laetitia Colombani, A hajfonat (Grasset, 2017, Kossuth kiadó 2018, ford. Borsi Éva) című regény szerzője volt a Latitudes könyvesbolt vendége. A szerzővel a könyvesbolt munkatársa, Oszkó Edina beszélgetett. Az est borkóstolóval indult, a regény egyik hősnője, Guilia tiszteletére egy 2015-ös Kaid Sauvignon blanc Alessandro di Camporeale szicíliai bort kóstolhattak a vendégek az In Vino Veritas borkereskedéstől.

Forgatókönyvíróból regényíró...

Az est során Laetitia Colombani először forgatókönyvírói és regényírói munkájáról beszélt. Több mint tizenöt éve dolgozik forgatókönyvíróként, rövidfilmeket és nagyjátékfilmeket ír, és ezen kívül színházaknak is dolgozik, legutóbb France Gall előadásán dolgozott.
A regényírásban az írás szabadsága és a személyes hangvétel vonzotta. A világ különböző pontjain élő nők sorsáról akart beszélni, és ehhez a regényforma tűnt számára a legalkalmasabbnak. A forgatókönyv számára nem szépirodalmi mű, hanem filmtechnikai eszköz, amelynek rendkívül pontosnak, átláthatónak kell lennie ahhoz, hogy mind a rendező, mind a színészek dolgozni tudjanak vele. Szerinte egy filmben rendkívül nehéz a szereplők belső világát megjeleníteni, a regény világa azonban lehetővé teszi a befelé fordulást, nyelve pedig a szépirodalmi stílust.
A regényen keresztül a nyelvvel, a szavakkal szeretett volna dolgozni, költőiséget és zeneiséget adva a szövegnek, ami a forgatókönyvben nem lehetséges. A szerző számára nagyon fontos a költészet, ő maga kamaszkora óta rendszeresen ír verseket.

Első regénye: A hajfonat

A regényírás során elsősorban két filmből merített ihletet: a mexikói Alejandro Iñarritu Babel és Michael Cunningham Az Órák című filmjéből. Mindkét film három különböző szálat fon egybe.
A regény kiindulópontja egyfelől egy közeli barátnője betegsége, másfelől az indiai nők helyzete volt. Három főhősnőjét három különböző kontinensen akarta elhelyezni: Smitát Indiában, Guilát Szicílián és Sarah-t Kanadában. Szicíliára azért esett a választása, mert társadalma – nyugat-európaisága ellenére – tradicionális és patriarchális.
A regényírást hathónapnyi kutatómunka előzte meg, amely során Laetitia Colombani ellátogatott mindhárom országba. A kézirat végül négy hónap alatt készült el. Barátai tanácsára öt kiadóhoz is elküldte. Juliette Joste a Grasset könyvkiadótól két nappal később felhívta, elolvasta a kéziratot, és számos változtatást javasolt, egyelőre szerződés-javaslat nélkül. Megfogadva a kiadó tanácsait, Laetitia Colombani átdolgozta a kéziratot, ám mindvégig bizonytalan volt benne, hogy könyvét végül kiadják-e. Juilette Joste szerint a regény három része nem volt egyensúlyban, Smita történetét jobban kidolgozta a szerző, mint a másik két történetet, Sarah része pedig túlságosan a betegségre összpontosított. Ekkor határozta el, hogy kanadai hősnőjét az ügyvédek világában szerepelteti, amelyet jogász férjén keresztül jól ismer. Ezt a részt végül teljesen újraírta, majd a javított kéziratot elküldte Juliette Joste-nak. A kanadai rész újraírásával viszont Guilia története került háttérbe, ezért ezután ez a rész került átdolgozásra. Az első változatban a szicíliai rész hősnője egy 50 év körüli hölgy volt, egy parókakészítő vállalkozás tulajdonosának a felesége, aki, miután férje balesetet szenved, összeomlik. Laetitia Colombaninak, elmondása szerint, a szicíliai rész megírása volt a legnehezebb feladat. Guilia története a szikh férfi, Kamal megjelenésével vált véglegessé. A történetben szereplő paróka-műhely valóban létezik.
A beszélgetés során a szerző mindhárom szereplőről felolvasott egy-egy részletet. Sarah-ról a szakmai sikereit, Giuliáról a könyvszeretetét bemutató részt. Nagyon fontos volt számára, hogy szereplője könyveken keresztül szerezze meg a műveltségét – a könyvek édesanyja révén, aki 35 évig volt könyvtáros, nagy szerepet játszanak az életében. Miután Indiában közelről megfigyelte az Érinthetetlen nők helyzetét, akik nagy részének latrinapucolás a munkája, sokat gondolkodott rajta, hogyan fejezhetné ki leginkább az együttérzését irántuk. Amikor a kislányát elkísérte az első napján az iskolába, akkor született meg benne a gondolat, hogy indiai hősnője egy hatéves kislány édesanyja lesz. Számára Smita elsősorban anya, aki jobb sorsot szeretne a lányának, mint ami ő magának jutott, ezért is szeretné, hogy iskolába járjon. Szerinte van valami egyetemes érzés abban, amikor a szülő először engedi el a gyereke kezét az iskolában. Smitáról ezért azt a részt olvasta fel, amikor lányát elkíséri az iskolába.



 

Regényíróból rendező

Regényírás közben nem gondolt arra, hogy a történetből film is készüljön. De – ahogy mondta: szakmai ártalom – a képi gondolkodást nem tudta félretenni. Még a regény sikere előtt több produceri ajánlatot is kapott, azzal a felkéréssel, hogy készítse el a film forgatókönyvét és rendezze meg a filmet. Először másikba esett, majd arra gondolt, ha ő nem vállalja el, akkor valaki más fogja, ami mindenképp csalódás lenne, hiszen számos ötlete volt már. Mivel nagyon kötődött a szereplőihez, örült, hogy folytathatja velük a munkát.
Az adaptáción – ami teljesen hű marad a regényhez – egy forgatókönyvíró barátnőjével dolgozik. Megkérte férjét, hogy olvassa el a forgatókönyvet, - és jó jel! – ugyanazokon a részeken sírt, mint a regényben. A filmet a könyvben szereplő három országban fogják forgatni. Mivel saját regényét filmesíti meg, nagyon szabadnak érzi magát a forgatókönyvírásban. A filmhez hozzá kell majd tennie jeleneteket, hiszen mindaz, ami a narrációban elmondható, nem biztos, hogy a film képi világa képes megjeleníteni.
A forgatást 2019-re tervezik, ezért hamarosan Indiába utazik terepszemlére: szeretné végigcsinálni két hősnője útját Visnu templomáig. Kíváncsian várja a szereplőválogatást, különösen Smita szerepére, amelyre indiai, ha lehetséges, Érinthetetlen nőt szeretne választani. Saját magának egy kisebb szerepet szán a filmben, talán a kanadai részben, az ügyvédi irodában, vagy egy kórházi jelenetben. A forgatást az éghajlati viszonyokhoz igazítva körülbelül egy évre tervezik: a szicíliai részt nyáron forgatják, a kanadait ősszel és télen, az indiait pedig, ha el akarják kerülni az esőzéseket és a forróságot, februárban kell.
 

Feminista regény?

Laetitia Colombani nyíltan kiáll a nők mellett, szeretné, ha nők és férfiak között valóban egyenlőség lenne, nem bánja, ha ebben a tekintetben feministának mondják a regényét. Viszont nagyon fontos számára, hogy feminizmusa pacifista feminizmus, amely csak férfiak közreműködésével és politikai döntésekkel valósulhat meg. A film világában lépten-nyomon megtapasztalja a férfiak és nők bérezésében lévő különbséget. Érthetetlen számára, hogy ugyanazért a munkáért egy férfi 40%-kal többet keressen, mint egy nő. Elismeri, hogy a ’60-as években sok minden megváltozott, de azóta mintha stagnálna a fejlődés. Problémának tartja, hogy a mai társadalomban nehéz a nőknek megtalálni az egyensúlyt a család és a munka között, ami jelentős mentális terhet ró rájuk. Mióta megszületett a lánya, gyakran teszi fel magának azt a kérdést, „mi lett volna, ha?”.
Mindhárom hősnője hasonlít rá valamiben: éppúgy, mint Sarah, ő is sikeres nő, édesanya, akinek gyakran van bűntudata, ha nem tud elegendő időt és figyelmet szentelni a családjának, még akkor is, ha sokat van a hétéves kislányával – aki egyben A hajfonat gyerekverziójának első olvasója is.
A hajfonat gyerekverziója a Grasset kiadónál 2018 novemberében jelenik meg.

Budapest, 2018. október (Franck Mercier, forditás: Oszkó Edina)


Laetitia Colombani forgatókönyvíró, rendező, színész és író. Rövidfilmeket és nagyjátékfilmeket készít. Első nagyjátékfilmje a Szeretni bolondulásig című film (2002), Audrey Tautou-val, Samuel le Bihannal és Isabelle Carréval a főszerepben. A hajfonat az első regénye, amely a Grasset kiadónál 2017-ben jelent meg.